Táborok
Cserkésztábor

Indián fejdísz alatt magyar szív dobog...
Köztudott dolog, hogy az indiánok nem Európa őslakosai. Óriási tévedés! Mert vannak ám indiánok az európai kontinensen is, mégpedig Gelencén. Igaz, hogy az ottani lakterület csak ideiglenes volt, de július 21-26 között a kézdivásárhelyi Gábor Áron és a gelencei Szent László cserkészcsapatok indiánjai ott találtak alkalmas vadászterületet. Így hát egy hétre ott húzták fel a kis indiánok wigwamjaikat (sátraikat). Bár minden reggel cserkészdíszben tisztelegtünk a tábori zászló előtt, és este is ugyancsak nyakkendővel köszöntöttük a levont zászlót, a nap folyamán próbáltunk magyar szívvel indián módra élni.
A tábor keretmeséje ugyanis Deszkáss Sándor élete volt, aki tős-gyökeres magyar cserkészvezető létére indián törzsfőnök lett. Behatóan foglalkozott az indiánok életmódjával, szokásaival, köztük és velük élet. Egy sosóni indián a „Fehér Szarvas” nevet adta neki. Úgy, ahogy ő is megmaradt midvégig magyarnak, és vissza is tért magyar hazájába, úgy mi is próbáltuk megélni a cserkészeszményt a magyar kultúra segítségével indián-módra. Ennek köszönhető, hogy a kis indiánok totemfái is mind-mind magyar diszítő elemeket tartalmaztak. Ezen kívül még két tábortűz alkalmával a „Sámán” (Dr. Kerekes László plébános úr, a Gábor Áron cserkészcsapat parancsnoka) és „Éles Kés” (Vas József tanár úr, a Szent László cserkészcsapat parancsnoka) is segítettek megértenünk, a napi jelmondat magyarázatával, hogy mennyire fontos, körülményektől függetlenül, értékeinket ápolni és azokat továbbadni.
Mindezeken túl azt is megtapasztalhattuk, hogy anyagiassá vált világunkban nem kell feltétlenül pénzorientáltakká válnunk, ha ajándékot, vagy saját használati tárgyat akarunk beszerezni, mert a garmadára termő erdei kákából bizony gyönyörű fűzött kanalak készültek, és egy kis reciklációval virágos gyertyák, babák a kistestvéreknek, meg teknősbékapárnák kerültek ki a kismesterek kezéből.
Mikor pedig a „gelencei nemzetség” indiánjai azt szerették volna tudni, hogy vadászterületük körül még miféle népek (vagy talán törzsek) élnek, akkor át-portyáztak Zabolára, közben jóllakva erdei málnával. Zabolán a restaurálás alatt lévő Mikes-kastélyt és a hozzá tartozó dendrológiai parkot csodálhattuk meg, majd az egykori katolikus, jelenleg református templomot látogattuk meg, amelynek kazettás mennyezete szemet gyönyörködtető, és még eszmei értékben sem kifejezhető kultúrkincs. Ennek a templomnak van egy érdekessége is: a szentélyben található, kőből kifaragott, falra rögzített két tatárfej, amelyekről régen azt tartották, hogy ha egy áldott állapotban lévő nő rájuk tekintett, a gyereke csúnya arcú lett. A csángó múzeumban is volt mit nézni, mert bizony párját ritkító darab az egy 1700-as években kinyomtatott imakönyv.
Egy hetes vadászatunk alatt többször eleredt az eső, de nem volt időnk emiatt szomorkodni, mert a „sápadt arcúak” mindennapos látogatása és a cserekereskedelem túlságosan lefoglalt, semhogy az eső miatt búslakodjunk. Egy-néhányszor még autón is érkeztek hozzánk „sápadt arcúak” (a szülők), és mindenféle finom süteménnyel, gyümölccsel, dinnyével ajándékoztak meg bennünket. Ezért a Nagy Szellem áldását kérjük rájuk!
Azért nagyon reméljük, hogy következő vadászatunk alkalmával több napsütéses időt fogunk ki.
Addig is: Mino-ta-kija!
Zsuuuuuu..., a Sebes Nyíl
(Biró Zsuzsanna, cst., cspk-helyettes)
Gyerektábor

„Végtelen utazás...”
Gyerektábor: Augusztus 6-9
„Te vagy az Út az élet, Jézus, Te vagy az igazság…”- még fülemben cseng az ének, és magam előtt látom a csillogó szempárokat, amelyek három napig ízlelgették, hogy mit jelent úton lenni, hogyan kell az utunkba tolakodó akadályokat leküzdeni.
Augusztus 6 és 9 között a Boldog Özséb Plébánia szervezésében hetvened magammal, kézdivásárhelyi, szentkatolnai és szentléleki gyermekekkel az Ika - váránál lélekben elindultunk Pál apostol nyomán, hogy megtapasztaljuk milyen Jézushoz fordulva, Istenre hagyatkozva élni, és ezt a tapasztalatot tovább adni.
Első nap telve izgalommal kezdődött. Kíváncsian néztek körül a kis emberkék, hogy kikkel kell három napig együtt játszódjanak, aludjanak, van-e régi ismerős?
A szállás birtokbavétel után megfogalmazták, hogy a táborban egy család vagyunk, nem verekedünk, figyelünk egymásra, szót fogadunk a csoportvezetőknek… Aztán következett a házi szentély, az imasarok kialakítása, ahova elhelyezhették az otthonról hozott szentképet, és ahol elmondhatták kérésüket, vagy hálájukat fejezhették ki a sok jóért Istennek. Minden csoport felvett egy Pál apostol által látogatott helység nevet. Így lettek Damaszkusziak, Jeruzsálemiek, Korintusiak, Efezusiak, Máltaiak és Rómaiak csoportja.
Beazonosítva hovatartozásunkat, megtapasztalva, hogy az ételért sem kell izgulni, mert már negyedik éve Tamás Klári néni remek ételeket főz a hittantáborokban, Cseh Erika hitoktatónő segítségével kezdődhetett a damaszkuszi utazás, amelyet másnap jómagam személyében egy viharos máltai kikötés követett. Végül Mike Tünde hittantanárnő segítségével megfogalmaztuk, hogy küldetésünk van a világban, és ahogy második nap láttuk, az akadályok ellenére a zsoltárossal élve „Az Úr terve örökké megmarad”. A szellemi töltekezésünket az Ika vári túra, és Biró Zsuzsa néni játékos délutánja oldotta, amely közül az akadály verseny volt a legemlékezetesebb.
A napunkat Kerekes atya által bemutatott szentmise tette teljessé, melyet a Gergely Gábor kántor úrtól tanult énekekkel ékesítettünk. Kerekes atya megérkezése mindig nagy öröm volt, mert a mosolya mellett a fiúkban felcsillanhatott a remény egy jó focizásra.
A tábortűznél az esti kedves meglepetést a gyermekek szerezték, a rögtönzött, de mégis színvonalas, néha mókás előadásaikkal. Igaz, hogy egy este nagy próbatétel elé voltak állítva, amikor a Málta szigetére kisodródott „kígyófejeket” kellett villanylámpával összeszedni. Meglepetésükre, ezek a „kígyófejek” igen jóízűek, és édesek voltak, tehát megállapíthatjuk, hogy megérte kiállni a bátorság próbáját.
Jaj most veszem észre, hogy én mindent leakarok írni, ami lehetetlen. Én azt mondom kedves olvasó, ha ott voltál meséld tovább, ha nem, gyere el jövőbe, vagy küld el a gyermekedet, kistestvéredet. Megérdemlik, hogy név szerint megemlítsem a csoportvezetőket, akik nagy lélekkel, odaadással végezték fáradságos küldetésüket: Boros Márta Iringó, Hamar Mónika, Jakabos Katalin, Milik Kinga-Andrea, Nagy Johanna, Voloncs Zsuzsa.
Köszönet a KOEN Alapítvány tagjainak, akik minden évben átadják a jól kidolgozott programjukat és a programhoz szükséges segédeszközöket. Külön köszönet a kedves híveink sok-sok támogatásáért.
Végül hadd idézzek a gyermekek biztató szavaiból, amit a viharban szenvedő hajó utasainak írtak: „Ne essetek pánikba! Őrizzétek meg hidegvéreteket!” „…tartsatok össze, dobjátok el a plusz rakományt.” „ Ne féljetek mert Jézus örökké jelen van.” „Imádkozom érted, hogy ne süllyedjen el a hajó, és épségben hazaérj drága fiam.” Úgy legyen.
Dezső Kinga
Turóczi Mózes és
Petőfi Sándor Iskola hittantanárnője
